Saturday, March 15, 2008

Jason Ricci interjú

Jason Ricci amerikai herflis

Mikor vetted kezedbe először a harmonikát?
14 éves voltam és egy punk-rock zenekarban játszottam. Azt gondoltam ez egy olcsó és egyszerű hangszer.



Hogyan tanultál meg játszani?
Anyám vett rá, hogy órákat vegyek a suliban. Egy tanárom harmonikát és gitárt oktatott. Nem játszott túl jól, de sokat tudott a hangszerről, az előadókról és a kiegészítő cuccokról. Például, hogy melyik hangot mennyire lehet hajlítani, különböző technikákat mutatott. Itt ismertem meg a nagy neveket akik ismert harmonikások voltak akkoriban. Mindez már tizenhat éve.


Kik voltak rád hatással az elején?
Első nagy kedvencem Sonny Terry volt. Őt próbáltam először utánozni. Utána jött Al Wilson a Canned Heat-böl. Na ő aztán igazán kiütött! Little Walter-t akkor még nem ismertem, úgyhogy ez a stílus a Canned Heat-en keresztül ért el. Simán tudtam azonosulni ezzel a rockos, dögös motoros stílussal, mivel abban az időben amúgy is sok Janis Joplint, Hendrixet hallgattam.
Volt a harmonica előtt valami zenei tapasztalatod? Melyik hangszert ismerted?
Nem igazán. Vettám pár gitár leckét ugyanattól a tanártól a suliban.


Pályád elején elég hamar kaptál pár díjat. Mik is voltak azok?
Az elején a nyugati parton játszottam föiskolás bulikban, nagyjábol három évig. Aztán amikor Memphisbe költöztem egyszer hallottam a kocsiban Pat Ramsey-t és akkor ott eldöntöttem, hogy a nyarat végig dolgozom, kimaradok a suliból és végig járom vele a következö turné összes állomását. És így is lett. Ezután visszamentem Memphisbe és megnyertem a Sonny Boy Blues Society versenyt. Elég komoly zenész lettem, én legalábbis így éreztem. Nekiálltam fejleszteni a technikámat. Napi 7-8 órát gyakoroltam Little Walter-t, George Smith-t és Sonny Boy-t mintegy három even keresztül.
Utána a zenei magazinok párszor ”a legjobb fiatal zenész”-nek választottak. Ezen kívül még a Mars Music Megastore International Harp Blow-Off versenyen elnyert gyözelemnek örülök nagyon. Igaz nem nyitott ki sok ajtót előttem, de jó érzés volt tudni, hogy a sok ezer beküldött szóló közül az enyémet tartották a legjobbnak.



Sok régi zenész is figyelemmel kíséria pályádat. Milyen érzés ilyen fiatalon máris ennyi figyelmet kapni?
Nagyszerű érzés. Bár nem hiszem, hogy olyan fiatal volnék. Idén 30 vagyok. Sam Lay már 19 évesen ajánlott munkát,de akkor visszautasítottam. Olyan mintha mindig ezt csináltam volna. Egy meredek hegyre kellett feljutnom, de hál’Isten sikerült, és ezért igazán hálás vagyok. Régen pedig sokszor bajba kerültem és talán még hamarabb elértem volna ide, ha nem élem a “piszkos blues életet”.


Eddig 5 lemezed jelent meg. Mi adja az inspirációt az új dalokhoz?
Az első három albumot saját kiadásban jelentettem meg, nem is lehet már kapni. Nem szerettem ezeket az albumokat, mert mire a kiadóhoz került már besokalltam a számoktól. A jelenleg is kapható Feel Good Funk viszont nagyon jólett. Ezen vettem fel először over-blow hangokat. A legújabb pedig a Live at Checkers Tavern.
A szólókhoz az ihletet az adja, hogy milyen a dal ritmusa, hangulata, akkord menete. Szeretem figyelni a többieket és ahhoz igazítom. Sokféle zenét hallgatok, ezekből is nyerek inspirációt.


Jelenleg kinek a techikáját tanulmányozod?
Nem mondanám, hogy kifejezetten tanulmányozom. De a régiek közül Little Walter, George Smith és Paul Butterfield.
Az újak közül egyértelműen Pat Ramsey-t és Adam Gossow-t hallgatom. De kifejezetten megtanulni a stílusát nem akarom már senkinek. Nem azért mintha nem lenne mit ellesni, hanem mert annyit lehet még fejleszteni a saját hangképzésen, ritmusokon, hangsoron is. Úgyérzem leszükíteném a lehetőségeimet,ha ezek fejlesztése helyett másokat tanulmányoznék. A régiek játéka nekem elsősorban egy jó alap, ami megnyitja a további lehetőségek tárházát. Azonban a riff-eket eltanulni nem akkora kihívás, hisz végülis az mégis cask annak a fickónak a riff-je marad.


Bár már te is elismert zenész vagy, van valaki akivel megtiszteltetés lenne együtt játszanod? A maiak közül, vagy ha visszatérhetne egy régi legenda?
Igazán szeretnék turnézni a The Derek Truck Band-del. Szerintem a dalaik tele vannak lélekkel. Teljesen azonosulni tudok a zenei megoldásokkal, mind hangulatában, mind technikailag. A már holtak közül talán Little Walter lenne. Ahhoz soha nem lennék elég jó, hogy a legnagyobb példaképemmel John Coltrain-nel zenélhessek.


Játszottál kromatikus harmonikán is. Mi a véleményed róla?
Akarok még kromatikuson játszani. De viszonylag gyorsan összetörik a kezemben és nem javítom meg őket. Stevie Wonder-t például nagyon szeretem, ezen a hangszeren. Harmadik pozícióban szinte úgy szól mint egy gitár, szóval tényleg cask csodálni tudom akiezen játszik mint Mark Hummel, William Clarke Norton Buffalo és George Smith.


Szerinted mik a legnagyobb problémák amivel egy mai zenésznek szembe kell nézni?
Nyilvánvalóan az, hogy manapság az emberek nem járnak el annyit mint rég. A házi mozi, DVD kiváló szórakozás otthon is. Meg ha el is mész valahová, nem lehet meginni egy sort, annélkül hogy a jogosítványt kockáztatnád. Meg a cigarettát se árulják már mindenhol. Nem olyan egyszerű a szórakozás. Egy átlagos fickónak sokkal több energiába kerül kimozdulni otthonról.


A zenészeket meg kevésbéfizetik mint mondjuk a 70-es években. Közben a benzin meg duplája lett, a többiről nem is beszélve. A szórakozó helyek meg kizárt hogy programot csináljanak hétfötöl csütörtökig. Ez is kevesebb fellépési lehetőség.

Ami pedig a zenei részt illetei – itt lehet hogy megbántok most pár zenésztársat -, de szerintem a régi stílust tovább folytatni marhaság. Szinte történelem órának érzem, amikor egy előadó a régi fekete zenészek stílusát utánozza, és nem érezni benne semmi magával ragadó lüktetést.
Én például sose mondtam olyat egyszer sae beszélgetés közben, hogy “ó, a babám elhagyott”. Ezért szeretem inkább a modern szemléletü zenészeket, akik olyanná formálják a dalokat mint ők maguk is, a mai kornak megfelelően. Az igazi nagyok sose lettek volna elismertek, ha nem fejlesztik tovább az elődök tapasztalatát. Mások vagyunk mint ők. Én egy egész jó nevelést kapott, középosztálybeli fehér fickó vagyok, valamint meleg.


Figyelembe véve, hogy a GLBT (Melegek, biszexuálisoknemzetközi egyesülete) mennyi mindent elért a müvészetben, még konkrétebben a zenében – lásd George Gershwinn, Leonard Bernstein, Freddy Mercury vagy Elton John, még sok más, köztük blues zenészekkel együtt – szerinted ők valamitöbbet nyújtanak? Talán jobban kifinomult ízlést, vagy nagyobb érzékenységet? Ez a kérdés jó egyáltalán?
Én nem fogoksztereotípiákat erösíteni. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a GLBT többet ad áta müvészetében mint bárki más.Mindenki harcolvalamiért amit fontosnak érez,és megpróbálja azt kifejezni, fikcióval, vagy reálisan, a maga módján.
Engem rengeteg támadás ér emiatt, szinte mindenhéten elöfordul egy fellépésen. Vagy például a Black Swamp Blues Society szervezetben “el akartak halkítani”, mert kellemetlen voltam nekik. Nem is beszélve a törvény elötti egyenlötlenségröl, hogy emiatt elbocsáthatnak stb. Szóval kérdésedre aválaszom így, igen, sok téren érzékenyek vagyunk, van miröl írni, és ezt meg is tesszük.


Kicsit vissza a CD-hez. A Live at Checkers Tavern a legújabb CD, vagy vanazóta más?
Nincs új, ez a leg frissebb.


Az elöbb emlegetett érzékenység, kifinomultság érzödik a lemezen?
Mind amit említettél remélem. Igazám büszke vagyok a dalokra, szövegre, dallamra és az elöadásokra. A Blue Sunday gondozásában jelent meg.


Mik a további terveid?
Folytatni amit eddig csináltam, zenélni, utazni, igaznakmaradni magamhoz színpadon és azon kívül is. Elég pénztkeresni, hogy legyen kaja, szállás és folymatosan fejleszteni a harmonikázást. Ugyhogy van még mit tenni!